A zenedobozok meghajtása

 

 

A zenedobozok, zeneautomaták meghajtására két módszer terjedt el: a kézi hajtás, illetve a felhúzható rugóból nyert energiával történő meghajtás. Ezek mellett a nagyobb szerkezetekben (toronyórák, fali ingaórák) súlyokkal is találkozhatunk.  Bármilyen hihetetlen is, de e három hajtási mód közül nem a kézi hajtás volt az első – sőt, a régi dokumentumokból kiderül, hogy ez volt az a hajtási mód, melyet a legkésőbb kezdtek alkalmazni zenélő gépezetekben.

Az ókori automatákról sajnos  csak néhány beszámoló áll rendelkezésünkre, szerkezetükről nem készült részletes leírás, rajz, így nem tudjuk, pontosan milyen módon is történt meghajtásuk. Közismert, hogy a muzsikáló, magától működő szerkezetek első nemzedékének „meghajtóművei” kizárólag súlyok voltak, melyek a nagy méretű toronyórákban jelentek meg először.

A toronyórák működéséhez hatalmas dobokra tekert kötél és a végén függő súly biztosította az energiát. Amikor felmerült az igény az első, lakásokban használatos – fali – órákra, természetes volt, hogy ezekben is ezeket alkalmazták. A máshol már említett Athanasius Kircher súlyokkal hajtott orgonát rajzol le  könyvében, de több ilyen szerkezetekkel foglalkozó korabeli könyvben is találkozunk ezek képével.

 

De viszonylag hamar, már a XV. század végén, a XVI. század elején megjelennek a rugós motorok, meghajtások az időmérő eszközökben, s velük együtt az izgő-mozgó szerkezetekben.  A francia, svájci mesterek magas fokra fejlesztették ezek gyártását, s az európai udvarok, a tehetősebbek szívesen vásárolták az ilyen órákat s zenélő dobozokat.

 

Az első, kézzel hajtott zenedoboz ábrázolásával   1722-ben találkozunk, tehát jó 200 évvel a rugós szerkezet megjelenése után. Ez az olcsóbb és egyszerűbb megoldás teszi lehetővé a zenegépek, gépi zene utcai alkalmazását, ekkor indul útjára a verkli, más néven kintorna.

 

A kis zenedobozok e két utóbbi meghajtással, azaz a kézi tekerővel és a rugós motorral működnek.

 

Kézi hajtás

 

Amint fentebb már szó volt róla, az első kézi hajtású zenegép, zenedoboz ábrázolás a XVIII. század elején jelenik meg. Filippo Bonanni, aki Kricher hagyatékát, gyűjteményét rendezi, 1709-ben írja le először a kézi hajtási „kis orgonácskákat”, tehát valószínű, hogy maga a tekerős hajtás valamikor a XVII. sz. végén jelent meg. Nem tudjuk, ki alkotta az első ilyen zenegépet, előzménye feltehetőleg a már régen ismert tekerőlant más néven nyenyere lehetett. Valószínű, hogy egy (talán itáliai) orgonagyáros gondolt arra, hogy a már meglévő, templomokban éppen elterjedni kezdő önműködő orgona hengeréhez hajtókart illeszt, s így az azon való játékot mobilisabbá teszi... nem tudjuk.

Annyi bizonyos, hogy az 1700-as évek közepére már százszámra járják a vándorzenészek Európa falvait, településeit, s szórakoztatják a gépi zenével az embereket.

 

A kézi hajtókar egészen napjainkig megmaradt a zenedobozok, zenélő szerkezetek meghajtására. Találkozunk velük a hatalmas zongoraverklikben ugyanúgy, mint a tenyérben elférő, kellemes kis dallamot játszó gyerekjátékokban.

Az ütős, vagy pengetős hangzószerekkel működő zenegépek esetében (mint pl. a zongoraverkli, vagy a napjainkban bárhol kapható tekerhető kis zeneeszköz) a kézi meghajtás kiképzése viszonylag egyszerű. Ezekben csak a zeneszámokat tartalmazó „adathordozót” kell mozgatni, a hengert vagy a lemezt.

A levegővel, síppal működő szerkezetekben azonban nem csak ez a feladat, hanem a levegőt előállító pumpák mozgatása is. E szerkezetekben bonyolultabb áttételek, karok, forgattyúk vezetnek a fújtatóhoz, s természetesen a rajtuk való játék is nagyobb erőkifejtést igényel.

 

A kézi „hajtómű” fontos része a kurbli és a meghajtandó szerkezet (vezérlőhenger, pumpák stb.) közé iktatott áttétel. Ez legtöbbször egy csigamenetes orsó, mely révén egyrészt könnyebb lesz a henger forgatása, vagy a levegőt sűrítő pumpa meghajtása, másrészt a hajtás sebessége is jól illeszkedik a szerkezet működéséhez.

A hengeres és tárcsás, lemezes vezérlésű zenedobozokban az orsó és az általa meghajtott fogaskerék áttétele nagyjából 1:3 arányú. Ez hosszas kísérletezés alapján alakult ki, a gyártók sokat próbálgatták, melyik az a sebesség, fordulatszám, melyet az emberi kéz egyenletesen, folyamatosan tud  biztosítani.

Az olcsóbb fahengeres szerkezetekben természetesen az orsó, az áttétel is fából készült, a komolyabb, drágább berendezéseknél fém váltotta fel a fát.

Külön művészete volt a tekerőkar készítésének. Amelyik gyártó adott egy kicsit magára, rézből készítette a kart, nemesfából készült fogantyút szerelt rá. Egy-egy gyártó azonos stílusban készítette kurblijait.

Kézi hajtású zenélő játék

Kézzel hajtott asztali sípláda

A kis képekre kattintva megnézhetők a teljes videók a YOUTUBE-on.

 

Rugóhajtás

 

Az önműködő szerkezetek rugóhajtása a XV. sz. elején alakult ki, amikor egyre nagyobb igény volt a lakásokban, helyiségekben használatos órák, időmérő eszközök készítésére.

A vasműves mesterség ekkor érte el azt a fejlettséget, hogy képes legyen már kisebb, finomabb rugók gyártására is. Az első rugó hajtású óra ábrázolása 1450-ből származik. A rugóknak külön irodalma van, a mechanika, műszergyártás történetének nagy fejezete szól e nagyszerű találmányról.

Az automata szerkezetek, muzsikáló gépek esetében a rugóknak igen fontos szerep jutott – de ezzel együtt nem kellett olyan bonyolult meghajtó szerkezeteket készíteni, mint az idő pontos mérésére szolgáló órákban. Amíg ugyanis ez utóbbiakban a rugókon és a hozzá kapcsolódó szabályozó alkatrészeken múlott, hogy az óra pontos-e, a zeneautomaták esetében "csak" annyi volt a fontos, hogy a szerkezetet meghajtsák ezen kis „erőművek” - s ha nem mindig ugyanúgy játszották le a dallamot, nem jelentett problémát.

Persze a gyártók – ha vigyázni akartak hírnevükre – igyekeztek minél jobb és precízebb szerkezetet kiadni kezükből. Természetesen minél egyenletesebben, azonos módon játszott egy szerkezet, annál nagyobb értéke volt.

Zenedoboz forgó rugóházzal

Zenélő szekrényke álló rugóháza

 

A zenegépek hajtására szolgáló rugók – ellentétben az órák jelentős részével – nem szabadon állnak a szerkezetben, hanem rugóházban, rugódobozban rejtőznek. Ennek két oka van: ezek a zenélő szerkezetek mindig valamilyen kisebb-nagyobb tokba kerültek beépítésre, melyekben kevés volt a hely, s a rugó egy házba, dobba építve kisebb helyet foglalt.

A másik ok az, hogy a zenegépek működtetéséhez mindig erősebb, de rövidebb rugó kell, mint az órákéhoz. A zeneszerkezet rövidebb ideig jár, mint az óra, ellenben sokkal több és főleg nehezebb alkatrészt kell mozgatnia: a tűs henger mellett esetleg mozgó alakokat, ezek áttételeit.

Ennek megfelelően kétféle rugóházat illetve rugóműködödtetést találhatunk a zenedobozokban. Az egyszerűbb, kisebb teljesítményű - és ezért persze olcsóbb - szerkezetekben álló rugóház van. Azokba a zenélőkben, ahol nagyobb, nehezebb hengert vagy mozgó alakokat is vezérelni kell, forgó rugóházat szereltek. Mindkét típusnál a felhúzáskor a rugó mozog - azaz a tengely forgatásakor megfeszítjük a rugót; de míg az álló háznál lejátszáskor a rugó a tengelyt forgatja, és az adja át a mozgást a szerkezetnek, a mozgó rugóház esetében a kerek, dobszerű ház forog és a palástján található fogak továbbítják a mozgást.

 

 

A zenedobozok fontos jellegzetessége, hogy működésük rendszerint egy karral vagy gombbal indítható-állítható meg, vagy a tárolásukra szolgáló többé-kevésbé díszes doboz, tok valamelyik alkatrészének megmozdítására kezdenek működni. A jobb kivitelű darabok egy dallam befejezése után önmaguktól megállnak, és csak újabb mozdulatra indulnak újra.

A meghajtó rugónak az a tulajdonsága, hogy viszonylag rövid, de erős, azzal a következménnyel jár, hogy lejárás (azaz munkavégzés) során a folyamat elején és végén illetve a közepén más-más nyomatékot (erőt) ad le. A jelenséget a mellékelt ábra mutatja.

Kiküszöbölésére találták ki az úgynevezett "állítószerkezetet", mely úgy került megalkotásra, hogy nem engedi teljesen felhúzni, illetve teljesen lejárni a rugót, tehát az csak a nyomatékgörbe középső szakaszán (B) fejti ki működését.

Ugyanígy komoly feladatot jelent a szerkezet meghajtásánál annak megakadályozása, hogy a felhúzott rugó túl gyorsan kiengedjen, azaz ne egy pillanat alatt járjon le. Erre szolgál a széllapát.

A rugó lefutási ábrája

Állítószerkezet

Ezeknek a szabályozó alkatrészeknek kialakultak a legideálisabb változatai, melyek aztán általánossá váltak minden zenélő szerkezetben. A szabályozó alkatrészeket ezeken az oldalakon ismerheti meg az érdeklődő.

A rugók felhúzására két mód áll rendelkezésre: a hagyományos kulcsos felhúzás és a zsinóros felhúzás.

Ez utóbbi megoldással - mely kicsit a régi súllyal működő órák használatára emlékeztet – gyermekjátékoknál találkozunk.

 

A rugók immár több mint 300 évszázada működtetik az automatákat – csak az elektromos felhajtás megjelenéskor szorultak némiképp háttérbe. De az igazi, klasszikus zenedobozok, automata szerkezetek ma is rugókkal működnek...

 

     

Ha valami részletesebben érdekli Önt, esetleg segítségre van szüksége: